Egy kis faluban nőttem fel, ahol nem volt lehetőség úszásoktatásra. Persze apukám próbált tanítani, mikor elmentünk nyaralni, de ez csak az öcséimnek volt elég, én inkább távol tartottam magam a mély víztől. Sosem szerettem, ha az arcomat, a szememet érte a víz, vagy belement az orromba… brrr
Egyik évben a barátnőimmel elmentünk a Balatonhoz nyaralni, vízibiciklivel mélyen bementünk, ahol már nem fürdött senki. Emlékszem, hogy gyönyörű türkiz volt a víz, amit azelőtt sosem láttam, mert én csak a nyakig érő zónáig merészkedtem mindig. Nagyon menők voltunk, csúszdás vízibiciklit bérletünk. A többiek élvezték, csúszdáztak a gyönyörű vízbe, amiről én azt hittem olyan, mint a tenger – merthogy akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen a tenger.
Az volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy megtanulok úszni. Ekkor 24 éves voltam. Minden reggel hajnal 4-kor keltem, hogy Ladánybenéről beérjek 6 órára Kecskemétre az uszodába, hogy még munka előtt részt tudjak venni az úszás órákon. Hát hal nem lett belőlem, de a “nagyi” mellúszást megtanultam.
Kimenteni senkit sem tudnék a vízből, de valamennyire azért elboldogulok, kivéve, ha belemegy a víz az orromba, vagy a szemembe. Akkor jön a pánik, kapálózok, az életemért küzdök. Emiatt csak mentőmellénnyel mentem az óceánba snorkellezni, de úgy nagyon élveztem. Még idén áprilisban is, pedig már akkor is piszkáltak a srácok, hogy nem kell az nekem…
Most ősszel újra elmentünk a Maldív-szigetekre az alapozó tanfolyamra, és az egyik programon a cápákkal úsztunk. Én persze mellénnyel. Kijöttem már a vízből, amikor a vezetőnk mondta, hogy menjek vissza, de mellény nélkül. Úristen! Mellény nélkül? De közben a testem vibrált az örömtől, fülig ért a szám, csak az elmém mondta, hogy ezt te nem tudod, megint fuldokolni fogsz! Csak annyit kérdeztem: Oké, de vigyázol rám?
Persze, hogy vigyázott, neki is jobb egy élő turista, mint egy halott. 😃
És ott megéreztem, hogy milyen az óceánban ezekkel a hatalmas halakkal szabadon mozogni. Hogy az egész tested éri, simogatja a víz, hogy nem korlátoz semmi.
Felszabadító és varázslatos érzés volt! Ezután más semelyik programra nem vettem mellényt. Nem mondom, a bepárásodott szemüveg cseréje még nem a kedvenc élményem a vízben, de már azzal sem volt gond.
És tudom, hogy ott valami felszabadult! Újra! Átléptem a komfortzónámat, túlteremtettem önmagamat, a félelmeimet. Nem elégedtem meg a kényelmessel, hanem követtem a testem jelzéseit, aki többet kért ebből az élményből. Persze azért még mindig egy bálnának éreztem magam a többiekhez képest, de kértem abból a kecsességből, könnyedségből, ahogy ők mozogtak a vízben, pláne a víz alatt!
Ma pedig beiratkoztam egy búvár iskolába Kecskeméten, hogy áprilisban már tényleg semmi ne álljon az útjába annak, ahogyan létezni szeretnék az óceánban. Közel egy órát beszélgettem az oktatóval, a testem végtelenül izgatott és hálás ezért az új kalandért! Alig várja, hogy ismét kilépjünk a komfortzónánkból!
Hajlandó vagy jobb lenni másoknál, de nem vagy hajlandó az a nagyszerűség lenni, aki valójában vagy! Annyiszor hallottam ezt Daintől, és most azt hiszem nem álltam meg ott, hogy “én legalább bemegyek a vízbe”, hanem választom, azt, ami igazán izgalmas, és bulis számomra.
Mi kellene ahhoz, hogy válaszd azt a nagyszerűséget, aki valójában vagy?
